2013. december 9., hétfő

Tűnődések Vári Éváról


Jóvátehetetlen, de 2013 őszéig nem láttam Vári Évát semmiben. Szeptemberben elvitt valaki a Játékszínbe. A hölgy fecseg és nyomoz c. előadást már a címe és Gálvölgyi miatt is könnyű hova tenni. De nagy meglepetés ért. Az Alice kisasszonyt játszó színésznő személyében egy nagy színésznő volt a színpadon. Olyan Nagy Színésznő, mint Dayka Margit volt, vagy Kiss Manyi, a Mezei, vagy a Psota, mikoron kiruccantak komédiázni. Vári Éva hibátlanul, a kisujjából rázta ki a bohózat adekvát, legjobb stílusát, de a pingponglabdával űzött zsonglőrködésen is átütött, hogy miféle súlyok emelgetésére képes. Betöltötte a színpadot. Ha kötögetett a háttérben, akkor is rá kellett figyelni.
 Ezután megnéztem mindenben, amiben éppen látható. Megnéztem a Piaf-estjét (ezt eleve istenkísértésnek tartottam és csalódásra rendezkedtem be,) megnéztem A nagy négyest, a Hat hét, hat táncot és a Rose-t. Megnéztem az interneten fellelhető sanzonjait, interjúit, kritikáit. 
 Egy Piaf-est tényleg istenkísértés: elvileg semmi jó nem sülhet ki abból, (és tudtommal eddig nem is sült,) ha a Piaf páratlan hangja után énekelni merészeli valaki, pláne magyarul, a számait. (A 2007-es életrajzi filmben is, amiért a főszereplő Oscar-díjat kapott, eredeti Piaf-számok szólnak a színésznő play-backje mellett.)
 Nos, Vári Éva elsöpört minden fenntartást.
 A fizikai helytállása magában is bravúr: nettó másfél órás, egy nagyjáték-film idejéig tart a memoár-monológ, s az egyetlen partner a kísérő zenekar. És Piafból nem is annyira az életrajza fontos, hanem az éneklő Piaf  (ha a kettő nem is független egymástól:  aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.) Fel is hangzanak a nagylélegzetű, énekest-próbáló, leghíresebb Piaf-sanzonok mind: a Nem bánok semmit,  a Padam, Padam,  La vie en rose,  Himnusz a szerelemhez, Exodus, Mon Dieu, A harmonikás,  stb.
 És Vári Éva tehetsége megbirkózik azzal a leküzdhetetlennek látszó kihívással, hogy ezek a számok bennünk Edith Piaf hangján, franciául, az ő előadásában szólnak. Aki utánozni akarja, csak hiányérzetet válthat ki. Hála a ragyogó színészi intellektusának, Vári Éva meg sem próbálja utánozni Piafot. Ellenkezőleg: elidegeníti tőle a számait. Vári Éva ugyanis – a Vári Éva sanzonjait énekeli. Szuverén módon birtokba vette, kitöltötte a lényével ezeket a dalokat. Úgy érezzük, az ő hangját megérlelő saját fájdalmait, saját szenvedélyeit, saját zuhanásait és repüléseit halljuk, amikor (ahol kell) a falig elereszti a hangját. És éppen e saját jogán hiteles előadás képes megidézni Piafot – ami az epigonizmusnak nem sikerülhet.
 Megrendítő a Piaf-estje, akárhány-százszor játszotta is már. (Hogy tudhat verset mondani, egy költőbe bújni ez a színésznő! Hiszen minél intimebb egy műfaj, annál jobban megy neki. Miért nem kérik fel? A kérdés költői.)  A közönség, miután ráadást is kitapsolt, fölállva ünnepli.  Nem tudom, készült, vagy készül-e profi felvétel és lemez Vári Éva egyszemélyes Piaf-estjéről. Különben e méltán és páratlanul sikeres est emléke is elmúlik majd velünk.
A Hat hét, hat táncot igen eltérő stílusban játssza a két színész. Vári Éva számára a színen lévő nappali szobának a nézőtér felől is van fala. Ő a szobában van, elszántan arra, hogy négykezest játsszon a partnerével. Kulka János számára viszont a szoba nézőtér felőli fala nem létezik, ő főleg a nézőtérnek játszik. Azt is Vári Éva hiteti el, hogy ez a túljátszott Michael megszeretésre érdemes. Lily, a lelkész-özvegy egy finom árnyalással, de precíz poentírozással készült, igazi emberi portré, egy hibátlan kis műalkotás: ezt adja Vári Éva. Egyedül Lily táncával, egy szó kommentár  nélkül  képes fölidézni azt, amiért az asszony táncolni akart: az ifjúság emlékét, az egykori, eltemetett Lilyt, a szeretett tánccal, pl. a tangóval együttjáró leheletnyi erotika, kacérság, eufória emlékét, a később elfojtott egykori örömet afölött, hogy nő vagyok, tetszem, szép a lábam és jól táncolok. Ám ez csak édes nosztalgia marad, idézőjelben marad: nem csúszik át abba, hogy Lily kikezdene Michael-lal, vagy megszédülne tőle. Az előadás ünnepi siker volt, a „250.” tábla leeresztése után a telt ház felállva adott vastapsot. Jogosan. Vári Éva tökéletes, a táncok jók, a díszlet és Vári jelmezei jók, Michaelről kiderült, hogy a slicce fölött szív is dobog, Lily pedig, bár rákos, barátra lelt.
A Rose a Piaf-est mellett Vári Éva újabb maratoni futása: tart 7-től kb. ¾ 9-ig. Rose a nyílt színen ülve várja a nézőket.  Eszünkbe jut róla a dráma bölcsője, a szakrális emberáldozat oltára: úgy ül ott Vári Éva, mint az áldozati bárány. Rose élete, a XX. század első fele, tömény tragédia. De Vári Éva nem tesz rá egy lapáttal, elsősorban nem szíveket facsargat.  Megmutatja az igazán retteneteset, azt, hogy az alig elképzelhető mennyire hétköznapivá válhat. (Mint Ivan Gyenyiszovics egy napján Szolzsenyicinnél, vagy A zongorista bujkálásában Polanskinál.) A tér kicsi, zsúfolt és meleg, levegőtlen. De semmi köhécselés és mocorgás. Vári Éva másfél órán át, testközelből a markában tart bennünket.  Ezért nem teheti le a lantot, mert ilyen lelki-gyakorlatokra képes. Holott elfogult sem vagyok a téma iránt, nem lévén zsidó.
Az első benyomás, amit Vári Éváról egy kis bohózatban szereztem, meggyőződéssé lett: egy kivételes, nagy színésznőhöz van szerencsénk. Olyasvalakihez, aki – önmagából – egy darabhoz még egy darabnyit képes hozzáadni. Az életről, az emberi lélekről, a sár-arany természetünkről szerzett tudásából, az ösztöneiből merített olyan revelatív, a „ráismerés” élményét adó gesztusokkal sűríti egybe egy szerep annyiféle arcát, hogy az igaz, élő, kerek egész lesz.
 Ennél nagyobb szerencsénk akkor lenne, ha a tehetségéhez méltó, nívós darabokban és előadásokban játszhatna. Ha egy valamirevaló társulathoz tartozna (amit ő maga a színészlét felső fokának tart,) és „szabadúszóként” nem kellene fellépnie ott, ahol két cintányért összevernek. Mert a kommersz színházban („kommersz” alatt itt nem tucat-minőséget értve, hanem az árukereskedelem vastörvényeit) nem állhat meg a gépszíj. Ha valami jól megy, abból mindent ki kell préselni. Egy gazdasági vállalkozás (a legnemesebb cél érdekében is) csak így életképes. Egy nagy színészre nézve ez olyan, mintha egy nagy gyémántot ezer darabra nyűnénk, mert ezer kisgyémántot olcsó foglalatban rentábilisabb  forgalmazni. A siker ópium, de vajon meddig lehet bírni (pl. hangszalagokkal,) sokszor nap-nap után, felváltva, a Piaf-esteket és a másfél órás monodrámákat, ebből gyakran kettőt egymás után?
Az interjúiban Vári Éva magának való, unalmas embernek mondja magát, sivár magánélettel, akit igazán csak a színház éltet. Ha ez így lenne, akkor a művészete olyan paradoxon, mint a keleti szőnyegeké, amelyek mesés gazdagsága a sivatagban, annak tagadására virult ki, egyedül a nomádok lelkéből.
Mint megtudtam, Vári Évát nem csak én, de Budapest és Magyarország is sokára fedezte fel. Elmúlt 50, amikor Pestre szerződött, csak évekkel ezután lett kiváló művész, 69 éves korában kapott Kossuth díjat, s ekörül lehetett, amikor az Életképek c. tévés szappanopera országosan ismertté tette. A Kossuth-díj körül nem volt olyan interjú, amelyben ne azzal nyúzták volna, hogy miért lappangott olyan sokáig Pécsen. 2009-ben úgy látszott, hogy „nademostmajdaztán!” De nem lett nademostmajdaztán. A színháza, a Budapesti Kamaraszínház 2012-ben egyik napról a másikra a fejére dőlt. Mostanság hálás egy magánkézben lévő produceri irodának, hogy a romok alól kihúzta, két tingli-tangliban foglalkoztatja (mert a kiragyogó alakításától és a frenetikus sikertől eltekintve azért a Hat hét, hat tánc sem egy mélyenszántó remekmű,) és maratont futhat szervezésükben a Piaf-ban és a Rose-ban.
Vári Éva kétségtelenül híján van az érvényesülés terén előnyös bizonyos tulajdonságoknak. Ami a saját szekere tolását illeti, attól arisztokratikusan tartózkodik.  Ahogy mondta, nem nappali színésznő, ami belőle érdekes, az este 7 és 10 közt bonyolódik le. Nem szolgál témával bulvárlapoknak. Nem szerepel a Vacsoracsatában, a Heti hetesben. Nem zsüritag az X-Faktorban. Nem szeret kitárulkozni, társaságban brillírozni. Nemigen háborog, vagy panaszkodik. Nem nyüzsög. Védekezésképpen a valószínűleg azért kissé szúró kérdésre, hogy miért volt 29 évig Pécsen, „savanyú a szőlő” jelleggel sokszor mondta: miért kéne egy jó színésznek „fel”mennie Pestre, egy jó orvosnak sem kell, nincs „vidéki” és „pesti” színész, stb. De nincs igaza, nem feltétlenül Magyarország vízfejű: ha Shakespeare nem „ment volna fel” Londonba, vajon hogy alakultak volna a dolgai?  Az igazság az volt (amint mondta is,)  hogy  nem nagyon hívták. De a Budapesti Kamaraszínház bezárása után sem nagyon hívták.
Vári Éva olyan elegáns lélek, hogy képes a méltatlan és érthetetlen mellőzést tárgyilagosan mentegetni. Pl. hogy az idősödő, középkorú nő szerepköre minden színháznál foglalt, s persze kevés az ilyen szerep is. Íme csak kapásból néhány szerep, amelyekben 300-as szériákkal  tölthetne meg egy jó kamaraszínházat: Claire Zachanassian  (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása,)  Alexandra del Lago (T. Williams: Az ifjúság édes madara,) Mrs Campbell (J. Kilty: Kedves hazug), Alexandra (Anouilh: Colombe,) – már játszotta, de ez igazán nem hátrány, Orbánné (Örkény: Macskajáték) – már játszotta, Martha (E. Albee: Nem félünk a farkastól) – már játszotta, Julia (Maugham: Színház,) Aurelie (J. Giraudoux: Chaillot bolondja,) Ǻse (Ibsen: Peer Gynt.)
Rendszeresen felmerült az interjúkban, hogy Vári Éva  „nem volt a helyén.” Koltai Tamás szerint sem volt a helyén, a megkésett Kossuth-díj kapcsán csípősen oda is mondogatott emiatt.   Vári Éva azonban változatlanul, ma sincs a helyén. Miért nincs?  Ezt a továbbiakban nem tőle kéne kérdezgetni. Ez már semmilyen vonatkozásban nem rajta múlik.
 Először is mindenki láthatja, hogy mire képes a színpadon. S ezt nem csak a publikum hitelesíti. Vári Éva színészetét 2009-ben egy olyan igényes kritikus elemezte, mint Koltai Tamás. Aki annyira elragadtatott, s az írása olyan frappáns és szép, hogy ide kell idézni. Először egy 18 évvel korábbi alakításról, Tennessee Williams Tetovált rózsájának Serafina delle Roséjáról: „ Az irodalmias fülledtséget, amely nem volt idegen a szerzőtől, a színésznő latinos színekkel oldotta. Csiklandóssá tette az epekedést, frivollá az elfojtást, amely gátat szabott az új hím közeledésére természetes jogai követelő ösztönnek. Vári Éva teljes pompájában virágoztatta ki – nemcsak a fekete rózsát, hanem színészetének lényegét. Azt, hogy kiegészítő színekkel játszik. Az érzelgősség mögött ott van a humor vibrálása. Az édesség mögött a fanyarság. Az ellágyulás mögött a sprőd anyag. A tragikum mögött a groteszk. A hősnő mögött a közönséges nő.
Pár éve volt még egy rózsája, […] Rose, Martin Sherman monodrámájának hősnője, aki úgy meséli el az életét, hogy az nemcsak az ő története, hanem a 20. századé is. Ez beszélgetőszínház volt, noha csak a színésznő beszélt, de úgy, hogy a nézők némán is szemtől szembe válaszolhattak, a tekintetükkel, a karnyújtásnyi közelségükkel, a lelkükkel mintegy. Állj, mielőtt szentimentálisak leszünk! Vári Éva sem volt az, ellenkezőleg, érvényesítette sajátos szaunaeffektusát. Tűzforróból jéghidegbe, izzasztásból didergetésbe, sírásból nevetésbe. Az utóbbinak már nincs köze a szaunához, annál inkább az ellenpontozás képességéhez. Soha nem elmerülni az érzelmekben, inkább megmutatni színüket és visszájukat. Nevetni a sírókkal, és sírni a nevetőkkel, ahogy Brecht kívánta. Elmenni a döbbenetig, aztán a meredély szélén megfordulni, és csinálni egy flikflakkot. Vagy piruettet. Vári Éva színészete csupa édes-bús piruett. Énekkel és tánccal is, ha úgy hozza a sors – abban is profi.”
Vári Éva Budapesten a reklám terén is elment odáig, ameddig a jó ízlése engedte. Ha hívták, felkelt korán, és beült a kereskedelmi TV-k reggeli magazinjaiba, diskurálni a bemutatás előtt álló darabról.   Interjúkat is adott, orrvérzésig. Éjszaka beült a Q-rádióba. Továbbá szó sincs arról, hogy megbízhatatlan, vagy renitens színésznő lenne. Épp ellenkezőleg. Nem is öregedett ki a középkorú szerepkörből: játszhatott, és ma is bátran játszhat az életkoránál 20 évvel fiatalabb szerepeket. (Mostanra öregedett az egész életére visszatekintő Piafhoz, aki 48 évet élt.) Nincs szó arról sem, hogy hideg polgárháborút vívó, kétpólusú kis hazánkban ő flamand, vagy vallon lenne. Ő, ahogy mondta, középen áll. Elvből belga akar lenni.
A fővárosi közönség, amelynek oly félve „tette ki magát”, nagyon szereti. Ez nyilvánvaló az előadások sikeréből, amelyekre ő viszi be a nézőket, s telt házak felállva bravóznak neki;  világos a Halhatatlanok közé való beszavazásból, az internetes bejegyzésekből,  rajongóinak internetes klubjából. Kifognák a hintójából a lovakat és hazáig húznák, ha még olyan időket élnénk. És megfizeti a közönség, ha Várit látni akarja. Az Orlai produkciók államilag nem támogatott jegyárai (pl. a Vígszínházzal össze sem hasonlítható játszóhelyeken) a Vígszínház maximális jegyáraival vetekednek.
Vári Éva nem bízik a tartós népszerűségében. Pedig a közönség nem múlékony dolgokért, hanem maradandóakért és masszívan szereti: a tehetségéért, a becsületességéért és szerénységéért, – és mert nem hordja ölben a szerencse.
Miért van hát, hogy a rangosabb állami, fővárosi színházak igazgatóinak és rendezőinek nem kell? Hogy a tehetségéhez, a kritikai és közönségsikeréhez mérhető lehetőségeket és biztonságot nem kapja meg? Rejtély.
Látható-hallható tőle például (YouTube, régi TV-felvétel) Morton mama dala. Tessenek  megnézni. Egy kis műremek.  A Centrál Színházban bemutatás előtt álló Chicago-ban Morton mama: Falusi Mariann a Pa-Dö-Dő-ből.  No comment.      
Én megértem Vári Évát: amin nem képes változtatni, azt igyekszik lenyelni, azon próbál nem rágódni. És arra ügyel, ami boldoggá teszi: játszik. Amit lehet, ahol lehet, amennyit lehet és amíg lehet.
Kívülről és távolról viszont úgy látszik, hogy egy jobb sorsra érdemes, zseniális és nagyon tiszta művész fut az életéért. Versenyt fut az idővel. Az a közösség pedig, amelynek ő megadatott, nem engedi, hogy annyit adjon, amennyi telne tőle.
Majd a nekrológokban el lehet ezen borongani.