Jóvátehetetlen,
de 2013 őszéig nem láttam Vári Évát semmiben. Szeptemberben elvitt valaki a
Játékszínbe. A hölgy fecseg és nyomoz
c. előadást már a címe és Gálvölgyi miatt is könnyű hova tenni. De nagy
meglepetés ért. Az Alice kisasszonyt játszó színésznő személyében egy nagy
színésznő volt a színpadon. Olyan Nagy Színésznő, mint Dayka Margit volt, vagy
Kiss Manyi, a Mezei, vagy a Psota, mikoron kiruccantak komédiázni. Vári Éva hibátlanul,
a kisujjából rázta ki a bohózat adekvát, legjobb stílusát, de a
pingponglabdával űzött zsonglőrködésen is átütött, hogy miféle súlyok
emelgetésére képes. Betöltötte a színpadot. Ha kötögetett a háttérben, akkor is
rá kellett figyelni.
Ezután megnéztem mindenben, amiben éppen látható.
Megnéztem a Piaf-estjét (ezt eleve istenkísértésnek tartottam és csalódásra rendezkedtem
be,) megnéztem A nagy négyest, a Hat hét, hat táncot és a Rose-t. Megnéztem az
interneten fellelhető sanzonjait, interjúit, kritikáit.
Egy Piaf-est
tényleg istenkísértés: elvileg semmi jó nem sülhet ki abból, (és tudtommal
eddig nem is sült,) ha a Piaf páratlan hangja után énekelni merészeli valaki,
pláne magyarul, a számait. (A 2007-es életrajzi filmben is, amiért a főszereplő
Oscar-díjat kapott, eredeti Piaf-számok szólnak a színésznő play-backje
mellett.)
Nos, Vári Éva elsöpört minden fenntartást.
A fizikai helytállása magában is bravúr: nettó
másfél órás, egy nagyjáték-film idejéig tart a memoár-monológ, s az egyetlen
partner a kísérő zenekar. És Piafból nem is annyira az életrajza fontos, hanem
az éneklő Piaf (ha a kettő nem is
független egymástól: aki dudás akar
lenni, pokolra kell annak menni.) Fel is hangzanak a nagylélegzetű, énekest-próbáló,
leghíresebb Piaf-sanzonok mind: a Nem bánok semmit, a Padam, Padam, La vie en rose, Himnusz a szerelemhez, Exodus, Mon Dieu, A
harmonikás, stb.
És Vári Éva tehetsége megbirkózik azzal a
leküzdhetetlennek látszó kihívással, hogy ezek a számok bennünk Edith Piaf
hangján, franciául, az ő előadásában szólnak. Aki utánozni akarja, csak
hiányérzetet válthat ki. Hála a ragyogó színészi intellektusának, Vári Éva meg
sem próbálja utánozni Piafot. Ellenkezőleg: elidegeníti tőle a számait. Vári
Éva ugyanis – a Vári Éva sanzonjait énekeli. Szuverén módon birtokba vette, kitöltötte
a lényével ezeket a dalokat. Úgy érezzük, az ő hangját megérlelő saját
fájdalmait, saját szenvedélyeit, saját zuhanásait és repüléseit halljuk, amikor
(ahol kell) a falig elereszti a hangját. És éppen e saját jogán hiteles előadás
képes megidézni Piafot – ami az epigonizmusnak nem sikerülhet.
Megrendítő a Piaf-estje, akárhány-százszor játszotta
is már. (Hogy tudhat verset mondani, egy költőbe bújni ez a színésznő! Hiszen
minél intimebb egy műfaj, annál jobban megy neki. Miért nem kérik fel? A kérdés
költői.) A közönség, miután ráadást is kitapsolt,
fölállva ünnepli. Nem tudom, készült,
vagy készül-e profi felvétel és lemez Vári Éva egyszemélyes Piaf-estjéről. Különben
e méltán és páratlanul sikeres est emléke is elmúlik majd velünk.
A Hat hét, hat táncot igen eltérő
stílusban játssza a két színész. Vári Éva számára a színen lévő nappali
szobának a nézőtér felől is van fala. Ő a szobában van, elszántan arra, hogy
négykezest játsszon a partnerével. Kulka János számára viszont a szoba nézőtér
felőli fala nem létezik, ő főleg a nézőtérnek játszik. Azt is Vári Éva hiteti
el, hogy ez a túljátszott Michael megszeretésre érdemes. Lily, a lelkész-özvegy
egy finom árnyalással, de precíz poentírozással készült, igazi emberi portré,
egy hibátlan kis műalkotás: ezt adja Vári Éva. Egyedül Lily táncával, egy szó
kommentár nélkül képes fölidézni azt, amiért az asszony
táncolni akart: az ifjúság emlékét, az egykori, eltemetett Lilyt, a szeretett
tánccal, pl. a tangóval együttjáró leheletnyi erotika, kacérság, eufória
emlékét, a később elfojtott egykori örömet afölött, hogy nő vagyok, tetszem,
szép a lábam és jól táncolok. Ám ez csak édes nosztalgia marad, idézőjelben
marad: nem csúszik át abba, hogy Lily kikezdene Michael-lal, vagy megszédülne
tőle. Az előadás ünnepi siker volt, a „250.” tábla leeresztése után a telt ház
felállva adott vastapsot. Jogosan. Vári Éva tökéletes, a táncok jók, a díszlet
és Vári jelmezei jók, Michaelről kiderült, hogy a slicce fölött szív is dobog,
Lily pedig, bár rákos, barátra lelt.
A Rose a Piaf-est mellett Vári Éva újabb
maratoni futása: tart 7-től kb. ¾ 9-ig. Rose a nyílt színen ülve várja a
nézőket. Eszünkbe jut róla a dráma
bölcsője, a szakrális emberáldozat oltára: úgy ül ott Vári Éva, mint az
áldozati bárány. Rose élete, a XX. század első fele, tömény tragédia. De Vári
Éva nem tesz rá egy lapáttal, elsősorban nem szíveket facsargat. Megmutatja az igazán retteneteset, azt, hogy
az alig elképzelhető mennyire hétköznapivá válhat. (Mint Ivan Gyenyiszovics egy
napján Szolzsenyicinnél, vagy A zongorista bujkálásában Polanskinál.) A tér kicsi,
zsúfolt és meleg, levegőtlen. De semmi köhécselés és mocorgás. Vári Éva másfél
órán át, testközelből a markában tart bennünket. Ezért
nem teheti le a lantot, mert ilyen lelki-gyakorlatokra képes. Holott elfogult
sem vagyok a téma iránt, nem lévén zsidó.
Az első
benyomás, amit Vári Éváról egy kis bohózatban szereztem, meggyőződéssé lett:
egy kivételes, nagy színésznőhöz van szerencsénk. Olyasvalakihez, aki – önmagából
– egy darabhoz még egy darabnyit képes hozzáadni. Az életről, az emberi
lélekről, a sár-arany természetünkről szerzett tudásából, az ösztöneiből merített
olyan revelatív, a „ráismerés” élményét adó gesztusokkal sűríti egybe egy
szerep annyiféle arcát, hogy az igaz, élő, kerek egész lesz.
Ennél nagyobb szerencsénk akkor lenne, ha a
tehetségéhez méltó, nívós darabokban és előadásokban játszhatna. Ha egy
valamirevaló társulathoz tartozna (amit ő maga a színészlét felső fokának
tart,) és „szabadúszóként” nem kellene fellépnie ott, ahol két cintányért
összevernek. Mert a kommersz színházban („kommersz” alatt itt nem tucat-minőséget
értve, hanem az árukereskedelem vastörvényeit) nem állhat meg a gépszíj. Ha
valami jól megy, abból mindent ki kell préselni. Egy gazdasági vállalkozás (a
legnemesebb cél érdekében is) csak így életképes. Egy nagy színészre nézve ez
olyan, mintha egy nagy gyémántot ezer darabra nyűnénk, mert ezer kisgyémántot olcsó
foglalatban rentábilisabb forgalmazni. A
siker ópium, de vajon meddig lehet bírni (pl. hangszalagokkal,) sokszor nap-nap
után, felváltva, a Piaf-esteket és a másfél órás monodrámákat, ebből gyakran
kettőt egymás után?
Az interjúiban
Vári Éva magának való, unalmas embernek mondja magát, sivár magánélettel, akit
igazán csak a színház éltet. Ha ez így lenne, akkor a művészete olyan
paradoxon, mint a keleti szőnyegeké, amelyek mesés gazdagsága a sivatagban,
annak tagadására virult ki, egyedül a nomádok lelkéből.
Mint
megtudtam, Vári Évát nem csak én, de Budapest és Magyarország is sokára fedezte
fel. Elmúlt 50, amikor Pestre szerződött, csak évekkel ezután lett kiváló
művész, 69 éves korában kapott Kossuth díjat, s ekörül lehetett, amikor az
Életképek c. tévés szappanopera országosan ismertté tette. A Kossuth-díj körül
nem volt olyan interjú, amelyben ne azzal nyúzták volna, hogy miért lappangott
olyan sokáig Pécsen. 2009-ben úgy látszott, hogy „nademostmajdaztán!” De nem
lett nademostmajdaztán. A színháza, a Budapesti Kamaraszínház 2012-ben egyik
napról a másikra a fejére dőlt. Mostanság hálás egy magánkézben lévő produceri irodának,
hogy a romok alól kihúzta, két tingli-tangliban foglalkoztatja (mert a
kiragyogó alakításától és a frenetikus sikertől eltekintve azért a Hat hét, hat
tánc sem egy mélyenszántó remekmű,) és maratont futhat szervezésükben a
Piaf-ban és a Rose-ban.
Vári Éva
kétségtelenül híján van az érvényesülés terén előnyös bizonyos
tulajdonságoknak. Ami a saját szekere tolását illeti, attól arisztokratikusan
tartózkodik. Ahogy mondta, nem nappali
színésznő, ami belőle érdekes, az este 7 és 10 közt bonyolódik le. Nem szolgál
témával bulvárlapoknak. Nem szerepel a Vacsoracsatában, a Heti hetesben. Nem
zsüritag az X-Faktorban. Nem szeret kitárulkozni, társaságban brillírozni.
Nemigen háborog, vagy panaszkodik. Nem nyüzsög. Védekezésképpen a valószínűleg
azért kissé szúró kérdésre, hogy miért volt 29 évig Pécsen, „savanyú a szőlő”
jelleggel sokszor mondta: miért kéne egy jó színésznek „fel”mennie Pestre, egy
jó orvosnak sem kell, nincs „vidéki” és „pesti” színész, stb. De nincs igaza,
nem feltétlenül Magyarország vízfejű: ha Shakespeare nem „ment volna fel”
Londonba, vajon hogy alakultak volna a dolgai?
Az igazság az volt (amint mondta is,)
hogy nem nagyon hívták. De a Budapesti
Kamaraszínház bezárása után sem nagyon hívták.
Vári Éva olyan
elegáns lélek, hogy képes a méltatlan és érthetetlen mellőzést tárgyilagosan
mentegetni. Pl. hogy az idősödő, középkorú nő szerepköre minden színháznál
foglalt, s persze kevés az ilyen szerep is. Íme csak kapásból néhány szerep,
amelyekben 300-as szériákkal tölthetne meg
egy jó kamaraszínházat: Claire Zachanassian
(Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása,) Alexandra del Lago (T. Williams: Az ifjúság
édes madara,) Mrs Campbell (J. Kilty: Kedves hazug), Alexandra (Anouilh:
Colombe,) – már játszotta, de ez igazán nem hátrány, Orbánné (Örkény:
Macskajáték) – már játszotta, Martha (E. Albee: Nem félünk a farkastól) – már
játszotta, Julia (Maugham: Színház,) Aurelie (J. Giraudoux: Chaillot bolondja,)
Ǻse (Ibsen: Peer Gynt.)
Rendszeresen
felmerült az interjúkban, hogy Vári Éva
„nem volt a helyén.” Koltai Tamás szerint sem volt a helyén, a megkésett
Kossuth-díj kapcsán csípősen oda is mondogatott emiatt. Vári Éva azonban változatlanul, ma sincs a
helyén. Miért nincs? Ezt a továbbiakban
nem tőle kéne kérdezgetni. Ez már semmilyen vonatkozásban nem rajta múlik.
Először is mindenki láthatja, hogy mire képes
a színpadon. S ezt nem csak a publikum hitelesíti. Vári Éva színészetét
2009-ben egy olyan igényes kritikus elemezte, mint Koltai Tamás. Aki annyira
elragadtatott, s az írása olyan frappáns és szép, hogy ide kell idézni. Először
egy 18 évvel korábbi alakításról, Tennessee Williams Tetovált rózsájának
Serafina delle Roséjáról: „ Az irodalmias
fülledtséget, amely nem volt idegen a szerzőtől, a színésznő latinos színekkel
oldotta. Csiklandóssá tette az epekedést, frivollá az elfojtást, amely gátat
szabott az új hím közeledésére természetes jogai követelő ösztönnek. Vári Éva
teljes pompájában virágoztatta ki – nemcsak a fekete rózsát, hanem
színészetének lényegét. Azt, hogy kiegészítő színekkel játszik. Az érzelgősség
mögött ott van a humor vibrálása. Az édesség mögött a fanyarság. Az ellágyulás
mögött a sprőd anyag. A tragikum mögött a groteszk. A hősnő mögött a közönséges
nő.
Pár éve volt még egy rózsája, […] Rose,
Martin Sherman monodrámájának hősnője, aki úgy meséli el az életét, hogy az
nemcsak az ő története, hanem a 20. századé is. Ez beszélgetőszínház volt, noha
csak a színésznő beszélt, de úgy, hogy a nézők némán is szemtől szembe
válaszolhattak, a tekintetükkel, a karnyújtásnyi közelségükkel, a lelkükkel
mintegy. Állj, mielőtt szentimentálisak leszünk! Vári Éva sem volt az,
ellenkezőleg, érvényesítette sajátos szaunaeffektusát. Tűzforróból jéghidegbe,
izzasztásból didergetésbe, sírásból nevetésbe. Az utóbbinak már nincs köze a
szaunához, annál inkább az ellenpontozás képességéhez. Soha nem elmerülni az
érzelmekben, inkább megmutatni színüket és visszájukat. Nevetni a sírókkal, és
sírni a nevetőkkel, ahogy Brecht kívánta. Elmenni a döbbenetig, aztán a
meredély szélén megfordulni, és csinálni egy flikflakkot. Vagy piruettet. Vári
Éva színészete csupa édes-bús piruett. Énekkel és tánccal is, ha úgy hozza a
sors – abban is profi.”
Vári Éva
Budapesten a reklám terén is elment odáig, ameddig a jó ízlése engedte. Ha
hívták, felkelt korán, és beült a kereskedelmi TV-k reggeli magazinjaiba,
diskurálni a bemutatás előtt álló darabról.
Interjúkat is adott, orrvérzésig.
Éjszaka beült a Q-rádióba. Továbbá szó sincs arról, hogy megbízhatatlan, vagy renitens
színésznő lenne. Épp ellenkezőleg. Nem is öregedett ki a középkorú
szerepkörből: játszhatott, és ma is bátran játszhat az életkoránál 20 évvel
fiatalabb szerepeket. (Mostanra öregedett az egész életére visszatekintő Piafhoz,
aki 48 évet élt.) Nincs szó arról sem, hogy hideg polgárháborút vívó, kétpólusú
kis hazánkban ő flamand, vagy vallon lenne. Ő, ahogy mondta, középen áll.
Elvből belga akar lenni.
A fővárosi közönség, amelynek oly
félve „tette ki magát”, nagyon szereti. Ez nyilvánvaló az előadások sikeréből,
amelyekre ő viszi be a nézőket, s telt házak felállva bravóznak neki; világos a Halhatatlanok közé való
beszavazásból, az internetes bejegyzésekből,
rajongóinak internetes klubjából. Kifognák a hintójából a lovakat és
hazáig húznák, ha még olyan időket élnénk. És megfizeti a közönség, ha Várit
látni akarja. Az Orlai produkciók államilag nem támogatott jegyárai (pl. a
Vígszínházzal össze sem hasonlítható játszóhelyeken) a Vígszínház maximális
jegyáraival vetekednek.
Vári Éva nem bízik a tartós
népszerűségében. Pedig a közönség nem múlékony dolgokért, hanem maradandóakért
és masszívan szereti: a tehetségéért, a becsületességéért és szerénységéért, –
és mert nem hordja ölben a szerencse.
Miért van hát,
hogy a rangosabb állami, fővárosi színházak igazgatóinak és rendezőinek nem
kell? Hogy a tehetségéhez, a kritikai és közönségsikeréhez mérhető
lehetőségeket és biztonságot nem kapja meg? Rejtély.
Látható-hallható tőle például
(YouTube, régi TV-felvétel) Morton mama dala. Tessenek megnézni. Egy kis műremek. A Centrál Színházban bemutatás előtt álló
Chicago-ban Morton mama: Falusi Mariann a Pa-Dö-Dő-ből. No comment.
Én megértem
Vári Évát: amin nem képes változtatni, azt igyekszik lenyelni, azon próbál nem
rágódni. És arra ügyel, ami boldoggá teszi: játszik. Amit lehet, ahol lehet,
amennyit lehet és amíg lehet.
Kívülről és távolról viszont úgy
látszik, hogy egy jobb sorsra érdemes, zseniális és nagyon tiszta művész fut az
életéért. Versenyt fut az idővel. Az a közösség pedig, amelynek ő megadatott,
nem engedi, hogy annyit adjon, amennyi telne tőle.
Majd a nekrológokban el lehet
ezen borongani.